Kicsit szíven ütött, mikor belegondoltam, hogy már szeptember van.
Június 27-én értem ide, és úgy elrepült két hónap, hogy szinte észre sem vettük. Hamar elkezdtünk dolgozni, aztán jött a lakás, akadt is vele elég tennivaló. Persze lesz is még mit csinálni, de már egészen otthonos.
Sokat gondolunk az otthoniakra, és néha elég szívszorító a honvágy.
A kérdés, hogy megérte-e kijönnünk.
Azt kell mondjam, igen. Itt gyakorlatilag 1-1,5 hónap alatt elértünk és megszereztünk olyan dolgokat, amiket otthon a majdnem két év alatt nem sikerült:
- kettesben lakunk egy két szobás lakásban
- az itteni fizetésünk háromszorosa-négyszerese az otthoninak
- amióta itt lakunk, még nem kellett üres hűtőbe néznünk
- minden napra jut zöldség vagy gyümölcs
- nem okoz fejfájást, hogy miből fizetjük ki a benzint a kocsiba (otthon még kocsi sem volt a fenekünk alatt)
Ezzel abszolút nem felvágni akarok, hanem valahol magamnak is nyugtázom, hogy nem feleslegesen hagytuk ott a szülőket, testvéreket, a már meglévő-és pár hónapon belül érkező unokaöcsiket, a barátainkat, és életem imádott kutyáját, Cleot.
És nem telik el nap úgy, hogy ne gondolnánk rá, mikor és mennyi időre tudunk hazalátogatni. És hiába volt egy idő után unalmas ugyanazokat az utcákat és útvonalakat végigjárni Veszprémben, most persze iszonyatosan hiányzik a feltúrt Völgyhíd, a szétbontott Kossuth utca, és a hangosan zötyögő Ikarusz busz.
Azért írtam erről, hogy Ti is lássátok, anyagilag persze könnyebb, más szempontból viszont cseppet sem egyszerű ez az egész. És ezt most mindkettőnk nevében írom.
Most viszont elköszönök megint, ma vár ránk egy dupla szülinapi party :)
Ádámmal kellemes hétvégét kívánunk Mindenkinek!
Viki
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése